Akkor kibillen a tengely, elveszítem az arany egyensúlyt. Kapkodok magam után, le ne essek, mert akkor lehet, hogy darabokból kell majd összeraknom magamat.
Le szoktam esni.
Olyankor úgy maradok, jó darabig sokkol az egész, aztán baromi dühös leszek, befeszülök, húzom az időt, pedig tudom, hogy semmi értelme, a csend aztán végképp nem akar rendet rakni, főleg nem akar engem rakni rendbe. Ezt egyedül kell megoldanom. Újratervezés. Gondolkozom, hogy vajon hová gurult a fejem, mert az a legfontosabb, tapogatózom a gerincem után, fognám a kezeimet, és szeretnék megint talajt találni a lábaimnak, a nyakamról pedig ebben az állapotban jobb, ha nem is beszélek.
De van ebben jó is. Mert amikor én vagyok a puzzle, egyébként utálom a puzzle-t, gőzerővel bőgtem, amikor az elsőt kaptam, kiakasztva ezzel az egész családot, megtanulva egy életre, hogy az ajándéknak örülni kell minden esetben, ott aztán nincs olyan, hogy "de", akkor nem veszhet el egy darab sem, és nincsen idő napokig vacakolni a befejezéssel. Vagyis gyorsan, precízen kell dolgozni, ráadásul közben, persze csak ha megvan a fejem, végiggondolni, hogy ettől a kirakóstól hogyan lehetnék arányosabb, simább, kontúrosabb, vonzóbb, erősebb, rugalmasabb, veszélyesebb.
Teljesebb.
Mert rohadtul az akarok lenni!!!
A kattogásról nem írtam.
Az nem bonyi.
Arra könnyű megoldást találni.
Mondom.
Amikor beletörik a dugó a Bikavérbe, akkor nem szabad a földön ülve siratni saját nyomorúságunkat, ahogy én szoktam, hanem keríteni kell egy igazi férfit. A legjobb, ha van egy otthon. Aki egy mozdulattal kihúzza a dugó maradékát, nem potyog bele a törmelék az üvegbe, tudja, hol van tartalék dugó, és nem szól be, nem nevet ki, nem kérdezi meg, hogy mi a francért nem vettem elő a nekem való dugóhúzót, miért a profikra tervezett csak csavar izével kínlódom, hanem megmutatja, melyik fiók melyik rekeszébe pakoltam el, mert igen, én tettem oda az amatőr verziót, ki más. Aztán nyugodtan, lassan beteszi a bort a hűtőbe. Majd megiszod édesem, amikor akarod.
Ilyen bort kell inni. És a kattogás halkul, finomodik, más lesz a ritmusa. Teljesen elviselhető, ismerős, hétköznapi. Mert akkor már azt is tudom, hogy a saját szívemet hallottam dobogni, semmi mást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése