Állok a nyitott hűtőajtóban már jó ideje. Egyre hangosabban pittyeg a hülyebiztos masina, hátha elfelejtettem, hogy éppen az ajtót markolom, de én csak toporgok tovább, mert még mindig nem tudom, hogy mit keresek, mi a francért nyitottam ki egyáltalán.
Ez a hűtő tele van. Mindig. Ahol férfiak élnek, ott ez alap. Nem, nem azért mert beveszem az ócska pasigyomor = pasiszív dumát, hanem azért, mert olyan még sosem volt, hogy ha felvetettem az evés lehetőségét, nemleges választ kaptam volna. Soha.
De a dugig tömött, takaros dobozokba gyömöszölt, tematikusan rendezett káoszban most hiába szkennelek valami fogamra valót, csak az idegesítő csipogással leszek tele.
Pedig csak három dolog kellene. Nem több.
Valami, ami sós. Kicsit. Valami, ami beindítja azt az érzést a számban, ami már ízekre vár. Igazi ízekre. Ami nem sok, ami nem krémes, nem roppanós, könnyű szétrágni, vagy még jobb, ha rágni sem kell, és olyan, amit nem akarok azonnal lenyelni.
Aztán jöhetne valami erős. Nem csípős, hanem pikáns. Amivel el lehet telni, nem elnehezülni. Ami összetett, más, amikor csak megkóstolom, más, amikor megforgatom, más, amikor már csak a nyomait érezhetem.
Végül jöhet valami, ami kihagyható lenne, de nem komplett, aki lemond róla. Nem biztos, hogy édes, de biztos, hogy le kell nyalni a szám széléről, bármilyen kulturáltan akarok is enni. Abból kell a legkevesebb. Úgyis ott marad még sokáig a nyelvemen az íze.
Becsukom a hűtő ajtaját. Puhán, lassan. Már fázik a lábam.
Lehuppanok, gondolkozom. Az néha szokott menni.
Aztán visszalendülök. Kikapom a szódát, jókedvem lesz már a hangjától is, ahogy szisszen a kupak, ahogy belepezseg a pohárba.
Kap egy kis rozét, épp annyit, hogy csajosabb legyen.
És csak három nagy korty után kezdek el mosolyogni, amiből nevetés lesz, a nevetésből pedig az a röhögés, amit kizárólag magamnak tartogatok.
Egészen tűrhetően jól lehet lakni vele.
Nem a borral. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése