A tó

A tó tündére, kicsit sem meglepő módon, a tó partján üldögélt.

Azon az oldalon, ahol éppen sütött a nap. A két kezére támaszkodva dőlt hátra, a lábait a víz felé nyújtotta, úgy, hogy kicsit érezze a vizet, ha megmozgatja az ujjait.

Mozgatta. Mert tetszett neki, ahogy a lakkfekete körmein csúszdáznak a cseppek. (Hát, nem volt jó soha a dizájnban. Akkor meg mi van?!)

Még nem nyalogatta le róla a nedves foltokat a meleg, ha valaki messziről látta volna, azt hiszi, hogy csak valami illúzió, fényjáték, a víz ragyogó, huncut tükröződése, semmi több.

Néha ő is ezt gondolta magáról.

Most viszont csak ott volt, mint a fák és a nádas, azok sem tekerik túl saját létezésük értelmét.

A haja laza csigákban folyt a vállára.

Izé. Nem folyt. Mert valami idióta, női "kivagyokén" krízis mélypontján kócosra, rövidre vágta. Egyébként meg elmehet mindenki a büdös francba, akinek nem jó egy rövid hajú tündér.

Azt gondoltam, csak ketten vagyunk. Én és a tóhoz tartozó mese.

Tévedtem. Sosem vagyunk ketten. De nem megy nekem ez a narrátor szerep, simán kihagyom a befogadót.

Mindentudó elbeszélő. Aha. Mekkora kamu!

- Túl sokáig mondod, hogy milyen.

- Mert fontos.

Elmosolyodik. 

- Akkor mondd tovább!

Most már juszt sem. 

Pedig még nem tud semmit arról, hogy  milyen a tündér.

Még nem tud semmit arról, hogy mit érez, mire képes, mire képtelen, mire vágyik, mitől fél, minek tud ellenállni és minek nem.

Még azt sem tudja, hogy milyen bort szeret.

Még...

Elakad bennem a duzzogás, pont mikor már kezdem élvezni a gondolatritmust. Mert otthagyott. Mert lazán besétált a mesémbe. Mert már ketten vannak a parton. A napos oldalon. Ő és a tündér.

Döbbenten nézem végig, ahogy a mesémet elrabolják.

- Hé! Én vagyok a mindentudó elbeszélő! Vagy nem?!

Jó. Nem volt igazi rablás.

Mögé lépett puha, ragadozó járással, nem kapkodott. Lehajolt, egyszerűen felnyalábolta és besétált vele a tóba. 

A tündér? 

Nem tudom. Nem láttam az arcát. Csak azt, hogy az egyik karjával ölelve kapaszkodik, a másik karjával a tó felszínét simítja végig. Megszelídülnek a keze alatt a hullámok, még akkor sem fodrozódik a víz, amikor lemerülnek és elnyeli őket a mély.

- Na, ne! Még "egyszer volt, hol nem volt" sem volt, akkor hogy lehet "itt a vége, fuss el véle"?