Éhes vagyok.
De nem akárhogyan vagyok éhes!
Dehogy...
Én úgy vagyok éhes, hogy belefájdul a hasam, a számat rágom, minden gondolatom az, hogy nyelni akarok, telni akarok, megtömni mindenemet ízekkel, illatokkal, degeszre.
Májgombóc leves. Forró, petrezselymes, tiszta, erős.
Vadas. Vadnyúlból, zsemlegombóccal. Krémes, mustáros, édes, a legkedvesebb otthoni íz.
De ha csak egy rusztikus, tökmagos bagett serclijére kenhetnék igazi vajat, és az ropogna a fogam alatt, akkor is elégedett lennék.
És minden legyen gömbölyű!
A gombócok, a kenyér vége, a vajazókés íve, a kanál öle, még a tányér pereme is vastagon simuljon az ujjaim alá.
A bor sem lehet hideg. Burgundi kehelyben forogjon. Nagy testtel, lassan, olajosan. Mélyvörös cseppeket akarok lenyalni a szám széléről.
Nem kellenek a szögletek!
Nem kellenek az élek!
Nem kell az egyenes!
Összegömbölyödöm.
Nem eszem.
Kitölt az elképzelt lakoma.
Betölt a kerek, tömény, nehéz és mégis puhán olvadó képzelet.
Elnehezül mindenem.
Becsukom a szememet.
- Takarj be.
- A fehér takaróval?
- Magaddal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése