Nincs miért harcolni. Tudta. De azért újra, újra, és még egyszer, meg aztán is mondani kellett neki, hogy maradjon már veszteg. Persze nem hallgatott soha senkire. Küzdött tovább az éggel, hogy megkapja a válaszokat.
A terem fehéren ragyogott, a reggel is kifényezte magát, azt ígérte, hogy a meleg lesz a nappal, izzasztó, árnyákok nélküli, mintha nyár lenne, de őszbe merítve.
Ez kellett neki. Meg hogy azt képzelje, nem ül, hanem áll. Nem áll, hanem pörög. Vele forog a ruhája, vele forog a haja, vele forognak a mondatok, és azok is, akik hallgatják őket, akár kint vannak a kicsi szobában, akár bent a nagy teremben. Össztáncot akart, lelkesedést, ébresztő gondolatokat és olyan szavakat, amikbe bele lehet kapaszkodni, és felrepülni a hátukon a végtelenbe.
Mozdulatlanul nézték a lendületét, némán hallgatták, hogyan énekel. Ha nem figyelt, akkor gondosan feltörölték a padlóról a lába nyomát, nehogy elcsússzanak rajta.
Babáknak hívta őket. Pedig még nem voltak babák.
Mire kiért az utcára, minden csendes lett és lassú. Villogott a járda, de ő hunyorogva is a lényeget nézte. Azt, hogy mindegy, mi van benne, csak az számít, amit más érez, csak annak van értelme, amit más gondol, csak az lehet fontos, amit más akar. Nem vitatkozott, bólogatott. Nő volt, aki érti, hogy a fehér reggel után fekete este jön, közte pedig csak pár perc marad élni, de az is csak annak, aki elég merész ahhoz, hogy kipróbálja, mi fér bele a pillanatba.
Vissza kellett mennie a terembe, egyre gyorsabb léptekkel, már szinte szaladva, lobogva, rugaszkodva, lendülve, hogy ha beér, megint pördülhessen, foroghasson, ragyogjon a nap, szikrázzon az ablaküvegeken, hátha a majdnem babák ezekben a tükrökben felismerik magukat, és nem csukják be a szemüket a legerősebb fényben sem többé.
Ez kellett neki. Meg hogy azt képzelje, nem ül, hanem áll. Nem áll, hanem pörög. Vele forog a ruhája, vele forog a haja, vele forognak a mondatok, és azok is, akik hallgatják őket, akár kint vannak a kicsi szobában, akár bent a nagy teremben. Össztáncot akart, lelkesedést, ébresztő gondolatokat és olyan szavakat, amikbe bele lehet kapaszkodni, és felrepülni a hátukon a végtelenbe.
Mozdulatlanul nézték a lendületét, némán hallgatták, hogyan énekel. Ha nem figyelt, akkor gondosan feltörölték a padlóról a lába nyomát, nehogy elcsússzanak rajta.
Babáknak hívta őket. Pedig még nem voltak babák.
Mire kiért az utcára, minden csendes lett és lassú. Villogott a járda, de ő hunyorogva is a lényeget nézte. Azt, hogy mindegy, mi van benne, csak az számít, amit más érez, csak annak van értelme, amit más gondol, csak az lehet fontos, amit más akar. Nem vitatkozott, bólogatott. Nő volt, aki érti, hogy a fehér reggel után fekete este jön, közte pedig csak pár perc marad élni, de az is csak annak, aki elég merész ahhoz, hogy kipróbálja, mi fér bele a pillanatba.
Vissza kellett mennie a terembe, egyre gyorsabb léptekkel, már szinte szaladva, lobogva, rugaszkodva, lendülve, hogy ha beér, megint pördülhessen, foroghasson, ragyogjon a nap, szikrázzon az ablaküvegeken, hátha a majdnem babák ezekben a tükrökben felismerik magukat, és nem csukják be a szemüket a legerősebb fényben sem többé.
Bátor volt. De ezt csak a reggel tudta és az este.
A nappal nem vette észre.
- Már megint a kontrasztok! Legyen világos!
- Baba, a "petite mort" ragyogása nem oldja az éjszakát. Azt nézd, ami ott is látható marad, ahol találkozik a fénnyel a sötét.
- Észre fogom venni?
- Baba, a "petite mort" ragyogása nem oldja az éjszakát. Azt nézd, ami ott is látható marad, ahol találkozik a fénnyel a sötét.
- Észre fogom venni?
- A babák szeme mindig nyitva van. Nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése