Gyere be!

Szétnyitom az ujjaimat. Nézem, ahogy üres lesz a tenyerem. A vonalak kirajzolják a lényeget. Hogy mindent érzek.

Akkor pedig teljesen felesleges kapálódzni.

Ugye.

Gyere be!

Foglalj helyet!

A cipőt? Dehogy. Majd ha elhúztál, mindent letörlök, amihez hozzá értél, helyre tolom a széket, megigazítom a párnákat a kanapén, elpucolom a nyomaidat és kiszellőztetek. Végül pedig mindent kitörlök magamból is. Mindent, amit bennem hagytál.

A cipő, a cipő az ehhez képest smafu.

Mondd csak, hallgatlak.

Úgysem veszed észre, hogy jó ideje már csak hallom, amit mondasz. Nyilván értem is. De nem jön be, megrágom és kiköpöm. Mert nincs jó íze, és nincs hozzá gusztusom.

Nem kívánom a szavaidat.

Téged sem kívánlak.

Tágra nyitom a szememet, keresztbe teszem a lábamat, hogy megvillanjon a csupasz bokám.

Megnyalom a számat és mosolygok.

Némán.

Szépen.

Nem.

Ez túl finom.
Túl nőies, túl lágy, indirekt és félreérthető.

Rád kellene tapadnom. 

Medúzaként, ezer karral ölelni, ezer lábbal átfogni, magamba húzni, elnyelni, kiszívni belőled minden nyamvadt erőtlenséget, bizonytalanságot, félelmet és zavaros gondolatot.

Helyetted dönteni.

Helyetted élni.

Persze.

Hogyne.

Lesheted!... :)