Kimelegszem, mint amikor az ablaktalan szobában taszigálom a dobozokat. Emelem, lehúzom, föltolom, nyitom és csukom a rendet. Keresem, hol van az, amit meg kell találnom. A finom por a testemre tapad, koszos leszek, verítékszagú, dolgos, a munka derékfájós hőse. A hátamra rajzolt angyal kacsint, de csak az látja, akire nem nézek. Még ő sem veheti észre, hogy úgy hömpölyög a szemem mögött a víz dühe, hogy ha kiengedem, fényt szakít majd a falakban, átrendezi a tereket, tisztára mossa a rekeszek maszatos oldalát, lezúdul a lépcsőkön, és megfojtja hazugságaik ezüst láncával azokat, akik elfelejtették időben levenni a múltat.
Vizes ruhában az is látható belőlem, ami nem való senki szemének. Átöltözöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése