Ez sem?

Éhes vagyok. Főztél valamit?

Szomjas is vagyok. Meg tudsz itatni?

Sejtettem.

Csak ínycsiklandó ígéreteid vannak, amikkel tele a  padlás. Így szokták mondani. Nem?

Rendben. Majd én készítek ételt. Nem nagy dolog. Kell hozzá tonhal. Meg friss paradicsom. Meg valami, ami zöld, és valami, ami lágyít, sűrít, összerak, valami, ami a ragut egybe húzza. Fekete olajbogyó is kell, a kukorica, csak ha szereted. Aztán főzök hozzá tésztát is, hogy legyen, ami felissza azt, ami sok. Mi legyen? Tagliatelle? Vagy valami különleges? Nem tudok olaszul. De olasz tészta lesz, esküszöm. Majd te mondod, ami kell. Azokat a fura, idegen szavakat, amiket elég megsejtenem, és olvadok, édes leszek, ostoba, azt fogom gondolni, hogy az íz és a szó a minden. Hogy ennyi éppen elég ahhoz, hogy jól legyek. Nagyon jól. Ugye ez menni fog? Pár mediterrán mondat, pár fűszer, pár varázslatos hazugság. Na, légyszi, csak ennyi... Nem olyan sok. Alig valami.

Ez sem? Akkor mi marad? Mi az utóíz? Mi az, ami a száraz-próbán átmegy? Tudod, amikor kiittad a bort, és az üres pohárból veszed ki az illatot. Mert azt is érezni kell. Ami marad.

Marad a keserű. Marad a homályos emlék. Marad a csalódás. Maradok én. Magamban. Magamnak.

Jó ízem van. A számba dugom az ujjamat. Szopogatom.

Elment az étvágyam.

Utol éred?