Nem tart meg senki. Ezért a gerincemre rakom a teljes súlyomat, ropognak a csigolyák, előre csúsznak, de nem lesz ettől formásabb a fenekem, mert hasizom kellene, hogy vissza rántsam azt, ami nincs a helyén, a kidugott pocak szánalmas, torzít. Elviselhetetlen a fájdalom, de ha eszembe jut, hogy levegőt kellene venni, oldódik a kín, lazacszínűre fakul a vérvörös, az is lehet szép. Ízlés kérdése.
Súlyos a reggel, sötétszürke, csak ígéri a nappalt, nyilvánvaló, hogy hazudik. Rávágom a kocsi ajtaját a kezére, ordít, szűkölve dédelgeti magát, undorodom tőle. Indulok, nincs bennem részvét, nem veszek részt semmiben, ami szürke, az érdekel, hogy eljussak addig, amíg együttérzésről is szó lehet. Lassan, óvatosan világosodik.
Pállott testek szomorú szaga párolog a öltöző szekrényeiből, gyilkos indulatot ébreszt bennem ez a bűz, de mire a medencéig jutok, már nem akarom megölni a sátor tetejéről rám csöpögő pára indokolatlanul izgága jókedvét. A vízbe merülök, elrúgom magamat, siklok, tempózok, haladok, igaz, mértani határok között, mert belül van a víz, én pedig benne. Jó helyen vagyok. Tartja a testemet, hintázik a gyötrődő egyensúly, nem koppan, nem pattan, nem üt, csak csobban, loccsan, visszhangzik. Az ereje lehúz, aztán emel, kötelek mentén, amikbe belekapaszkodhatok. Tökéletes szerető lenne, kordában tartana. Lekapcsolják a villanyt a medence fölött, mert világos lett kint az ég, új nap indul, magával akar vinni. Rendben. Megyek, ha megszáradtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése