A szekrényajtókon lógnak. Színes, tarka szalagok, funkció nélkül, értelmetlen mennyiségben, zavarba ejtő a sokféleségük, himbálódznak ostobán. Nem mondja, hogy válasszak, ez női kényszer, vonz a lehetőség, taszít a helyzet, meglök, de maradok, elbűvölnek a színek.
A babarózsaszín fölülírja a férfiasság markánsan sós ízét, és porcukorral szórja meg az opálosra sütött szalonnakockákat a túrós csusza tetején. Az ujjaim között csúszik a selyemcsík, a kezem kóstolja, nem a szemem, de már ott az íze a számban, amivel csak akkor nincs bajom, ha olyan forró a nyelvem, hogy fagylaltba akarom mártani akkor is, ha a tölcsér oldalán csorgó olvadt krém minden, csak nem gusztusos. Ha pedig habcsók is kerül az asszociáció-füzér végére, úgy ropog a képzelt kristálycukor a fogam alatt, hogy gyorsan az arcomhoz kapok, mert biztos vagyok benne, hogy le kell törölnöm róla valami mocskosat. Megállítja a mozdulatot az orrom előtt hintázó nyakkendő-függöny következő színe, ami szürkéskék, mély, mint a jeges tenger, mikor olyan haragos az ég, hogy elzárja a fénycsapokat és hagyja szomjazni a vizet. A homlokomra simítom a hűvös anyagot, sírva fakad tőlem, lefolyik a halántékomon a könnye, és ha jól fordulok, ihatok belőle, lemossa a rózsaszín érzéseket. Ezt választom, legyen hideg a kezem, amikor a nyakára hurkolom.
A többi nem érdekel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése