A gyűrű modern. Karika, mégsem gömbölyű. Rózsaarany csík, aminek a közepén négy csavarszerű minta között három gyémántszerű kő ragyog. Tökéletes a méret, el tudja forgatni a gyűrűsujján, de nem esik le.
Postán érkezett, valamelyik ázsiai országból, nem volt hozzá üzenet, nem volt feladó sem. Az asztalára tette valaki a munkahelyén a sárga csomagot, amiben egy piros papírtasak volt, a tasakban egy piros bársonyzsákocskában pedig a gyűrű. Felpróbálta, elolvasta a francia világmárka eredetiséget igazoló papírjait. Többször. Mert ez a márka nem csak ékszert gyárt, hanem luxus illatokat is. Az egyikből mindig párolog róla valamennyi. Ha valaki tudná bontani a szagát, felismerné. De a bőrén minden illat édes lesz és bonthatatlan.
A sárga csomagolást kidobta. Rajta volt a neve. Vagy nem? Az asztalára tették. Rajta kellett, hogy legyen. Meg a méret. Meg a stílus. Meg a szín. Nincsenek véletlenek. És a csavarszerű minta is. Lapos fejű csavarhúzó illene bele, nem a csillag. Volt pár év, amikor a táskájában mindig volt egy kicsi, lapos fejű csavarhúzó, hátha kellene valamire. Sosem kellett. Elhagyta. Ahogy azt az ostobán okos, vékony, magas fiút is, akitől kapta. Az a fiú most énekel. Neki sohasem énekelt. Aki énekelt neki, azt is elhagyta. Mindenkit elhagy. Ilyen.
Dühös lett. Nagyon dühös. Mert tetszett neki a gyűrű, mert hordani akarta. A bal kezén, ahogy kell, hogy mindenki lássa, eljegyezték. Csak a kálvinisták tudták volna, hogy nem, nem eljegyezték, elvették. Mert a bal kéz erei a szívbe érnek, aki ott hordja a karikagyűrűt, nem menyasszony. Feleség. De a gyűrűt csak az húzhatja az ujjára, akinek igent mond. Nemet akart mondani. Megint. Dühből. Meg különben is... Hol a feladó? Hol a kérdés? Hol van a másik gyűrű? Amit neki kellene felhúznia. Mondjuk, a férfiak gyűrűje előbb, mint utóbb, de mindig otthon marad. Ott tartják, nem a kezükön, nehogy a szívükhöz érjen.
A gyűrűt a bársonyban hagyta. Olyan helyre tette, ahol látta. Nem nézte. Várt. Három hónapot? Nem biztos, de a három, az jó szám. Három hónapig kereste a kérdést, három hónapig kereste a választ. Aztán döntött. Gyorsan, ösztönből, nem észből. Ilyen.
Felhúzta a gyűrűt a bal kezére.
Sokszor elképzelte, ahogy az a kéz, amelyik nem húzta az ujjára a gyűrűt, az a kéz nyúl majd a gyűrű felé, amikor felismeri. Le kell majd húznia róla. Már nem föl. Le kell húznia róla mindent. Hogy teljesen meztelen legyen, mindentől szabaduljon.
Akkor fog válaszolni. Kérdés sem kell. Mert ez a válasz bonthatatlan lesz, csupasz, tiszta és örökre szóló.
A kezébe temeti az arcát. A gyűrű a szájához ér.
Megcsókolhatja a menyasszonyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése