A kezét a szájához emeli, mintha meg akarná csókolni az ujjait. De csak szaglászik. Érezni akarja azt, amit még lehet. A félig leengedett redőnyök fénypöttyöket vetítenek az arcára, és ha nagyon fülel, hallja azt, ami a kacagásából itt maradt.
Nem tudta abbahagyni. Hiába próbálta visszanyelni, újra és újra kibuggyant belőle. Minden vele nevetett. Nevetett a piros lepedő. Nevettek a macik a párnán, a királyfi és a lova a takarón, a fotelra dobott farmer és a falhoz szorult, titkos kívánságok. Nevetett az a pár óra önfeledten, mutatók és ketyegés nélkül, ami kiszökött a mérhető időből.
Vesz egy sóhajtásnyi levegőt a bőréről, és a fotelra dobja a köntösét, hogy a farmer hűlt helyét eltakarja valami. Mukk nélkül nyúl a szappanért, az óráknak beint, kattoghatnak tovább.
- Mi volt vicces?
- Nem volt vicces.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése