Mozaik

A csempe, ami az étterem különterme előtti tér kövét díszítette, elcsúszott. A sarkai nem illeszkedtek pontosan. Ketten álltak fölötte. Együtt nézték. Az egyik nem vette volna ezt a hibát észre, bár jól látott, mindig előre nézett, nem a lába elé. A másik észrevette, ahogy mindent észrevett, ami lent van. Mert fontos volt, hogy mire lép, de nem számított, hogy merre.

Az egyik ilyen volt, a másik olyan. Az egyik nő, a másik férfi. Vagy fordítva? Mindegy. Két világ. De ott, a rosszul illesztett csempe fölött végre egy irányba néztek. Az asszimmetria nem közöttük volt, hanem alattuk. Így billentek egyensúlyba. 

Amikor elbúcsúztak, az egyik a másik csupasz vállához nyúlt, finoman, éppenhogy. Szerette volna megölelni.

Amikor elbúcsúztak, a másik úgy tett, mintha ez az érintés teljesen rendben lenne, aztán előre nézett, fölsétált a lépcsőn, és hagyta, hogy a különteremből kicsapó kacagás lesöpörje a válláról azt, ami nem való oda. Hiszen ő sem való olyan ölelésbe, ami nincsen. Bármennyire is szeretett volna lenni.

A templom padlóján a csempe fekete volt és fehér. Mindenki eltakarta a száját. De a szemek ott voltak a maszkok fölött, és csorgott belőlük a fájdalom. Az egyik a padsor széléhez dőlt, hogy ne essen el, pedig nem ő gyászolt. Ő a másikért sírt, aki észrevette, hogy várja, és elindult felé. Megölelték egymást hosszan, erősen, de nem mondtak semmit, ami begyógyíthatná a szemeket, csak mosta a könny a vállaikat. Talán egyszer majd olyan virág nő ebből a vízből, ami fekete lesz és fehér, hogy a semmi és a minden találkozhasson egy elviselhető világban.

Késő éjjel kezdtek el beszélgetni. Órákig tartott, órákig repültek a mondatok több ezer kilométeren keresztül, oda és vissza, át az óceán fölött, üveghegyeket érintve, légörvényekben forogva, fültől fülig, szívtől szívig. A hajnal kapujában apadt csak el a szó, nem azért, mert elfogyott, hanem azért, hogy maradjon idő rendesen megérkezni a holnapba.

- Nagyon szeretlek.

Mondta az egyik.

- Én is nagyon szeretlek téged.

Mondta a másik.

Filia és agapé íze volt az éjszakának. Világosan ragyogott a sötét.

Erósz megvárta, hogy a hajnal adjon más szavakat a valódi érintés emlékével.
Az egyik kitárta a karját. A másik pedig hozzá bújt. Szorosan.

- Az egyik az a másik?
- Ne zavarj össze!