Babapóz

Kezdő vagyok.

Nem tudom még azt sem, hogyan kell lerakni a szőnyeget a megfelelő irányba. Párna van a fenekem alatt, mert anélkül felborulok, befordul a csípőm, amikor tartani kellene, lenézek, amikor fönt van kapaszkodó, nem jól húzom, túlfeszítem, gyors vagyok, billegek, remeg a testem és feleslegesen jár a szám, ha kínomban már nincs jobb ötletem.

De aztán türelmesen csendes leszek, mert a reggel olyan lágy, a fények annyira puhák, a szél csak gyengéden tud hozzám érni, és a nap a fák mögött várja, hogy eljöjjön az ideje, hiszen ez még az árnyékoké.

Meg a miénk.

Ezért hagyom. Hagyom, hogy ő vezessen. Hagyom, hogy mondja, hagyom, hogy akkor kezdődjön és akkor legyen vége a mozdulatnak, amikor ő akarja. Utána csinálom, nézem, másolom, és ha összeér a ritmusunk, olyan büszke vagyok, olyan gyerekesen elégedett, mintha megdicsérne. Nem dicsér. Nincs rá szükség. Húz, amíg nem fáj, lenyom, amíg a gerincem bírja, fordít, megemel, megtámaszt.

Amikor pedig már mindenem sajog örömében, és reszketve, boldogan, csukott szemmel fekszem a saját verítékemben, akkor engedem, hogy azt tegyen velem, amit akar.

Férfikézzel nyúl hozzám, de nem érzem.

Férfihangon beszél hozzám, de nem értem.
Férfiereje van, de nem visz sehová.

Annyira van ez a nincs, hogy megáll a szívem, a szeretet dobban helyette.

Belemerülök a biztonságba.
A hálához simulok. Magamhoz ölelem.
Mindent leveszek. Mindent leteszek.
Kiengedem magamból a nőt is. Halkan csobog. Lefolyik a matracról, elnyeli a föld.

Babapózban pihenek.