Hirtelen tört be most az ősz. Nem úgy, ahogy szeretem. Nem ragyogva, szépen öltözve, bársonyos fényekkel, olyan hűvössel, ami néha langyos kicsit, hogy legyen időm megszokni azt, hogy nincs több veríték, csak meleg szellő a nyakamban, csak arany csillámok a bőrömön, csak az éppenhogy, az alig, a majdnem puhasága. Ezt hozta mindig. Most miért nem???
Nem. Most villámokat ad, és annyi falevelet, hogy azt sem tudom lesöpörni, amit az eső nem ragasztott a teraszra. Nincs rend, nincs tisztaság, csak vihar, apró, ragacsos szemét mindenhol, és olyan idő, ami kifolyik a markomból, hiába fogom.
Gyere már ide!!! Szorítsd az ujjaidat a halántékomra, nyomd a tenyeredet a homlokomra, hogy a bennem tomboló láz csillapodjon, hogy a bennem kavargó félelemből halkan csorogjon ki az erő. Tarts meg, hogy ne szédelegjek, ölelj át, hogy ne remegjek, csókolj annyi ízt a számba, hogy csillapodjon az örök szomjúságom, az örök éhségem, hogy egy másodpercre azt hihessem, hogy minden rendben van, és minden rendben is lesz...
Csak egy pillanatra.
Kérlek.
Elég lenne.
- Baba... csitulj...
- Akkor dúdolj altatót, és ringass el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése