Vallomás

Az éjszaka félelmetes.

Nem segít, hogy altatót dünnyögnek a kabócák, és az sem, hogy halkan próbál vizet szürcsölni a pocsolyákból a holdfény.

A fák lombjából sötét kezek nyúlnak a szíve felé, a fülledt melegben jéggé dermednek a gondolatai, összekoccannak a fejében, szilánkosan törnek, megsebzik a homlokát. Ordító csenddel lesz tele a gyomra.

A hajnalt várja.

• A baba szeme csészealjnyira tágul, nincs benne semmi, üres és idegen. Feketébb és ijesztőbb, mint az éjszaka.
• A tündér a víz felszíne alatt lebeg, halottsápadt, kék a fénye, nem néz, nem lát, magába zárta az összes mesét, talán azok világítanak benne.
• A nő egyedül táncol, de nem lép, csak forog maga körül feje fölé emelt karokkal, a csillagokat akarja elérni. Villan a szeme, őrült láng lobban a mélyén, magát emészti ez a tűz, nem lehet eloltani, csak ha ő is kialszik.

A hajnalt várják.

- Hagyjuk már, nem is félsz az éjszakától...

- Még szép, hogy nem.

- Akkor mitől félsz ennyire?

- Hogy elveszítem a hajnalt.
- Ne már! A tiéd?
- Nem. Én lettem az övé.