Játszik vele a nap. Elbújik, de a felhők mögül is őt nézi, aztán váratlanul felragyog, és önti rá a forróságot. Csontig hatol, mégsem vérzik, nem feszíti, mégis megnyitja a szorosan zárt térdeket.
Játszik vele a szél. Ráfekszik, öleli, nem érdekli, hogy mi takarja, alá nyúl, cirógatja, hibátlanra csókolja a sosem gyógyuló tökéletlenséget. Aztán váratlanul a hajába markol, megemeli a nyakát. A meglepetéstől nyílik a szája, de hang nem jön ki rajta, megtölti a levegő ereje folyékony vággyal. Kicsordul az ajkán, lecsöpög.
Ő nincsen játékos kedvében. Belenéz a napba, szembe fordul a széllel, gondolkozik. Nem tudom, mire jött rá, de árnyékba lép, lefejti magáról a szél ujjait, bemegy és becsukja az ajtót maga mögött.
- Honnan fogom tudni?
- Babám, mit?
- Hogy szeretem.
- Nem fogod tudni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése