Eleget futottam. Megállok.
Reggel föl kell érnem valahogy a tükröt anélkül, hogy leszakadna a hátam, és úgy sajogna a csípőm, mintha a kilencedik hónapban lennék. Ugyan... Ez a tizedik hónap. Kihordtam azt, aki nem tudott megszületni. Én vágtam ki magamból, pontosan ugyanott, ahol már voltam nyitva. Nem kiáltottam, ő sem ordított. Csak azoknak a babáknak van hangjuk, akik élve születnek, a többi baba néma.
Eleget nevettem. Sírok.
A só az arcomon kristályosodik tökéletes alkalmi sminkké. Szép vagyok, mert a pillantásom is fényes, megvilágítja a könnyeken átsejlő holnapot. Nem nézhetek nevetve a jövő szemébe, nem vagyok jó asszony. De őt a vizeimbe mártom, lemosom róla magamat. Lassú, gyengéd mozdulatokkal, sietség nélkül, mosoly nélkül. Nincsen szám, így ez könnyen megy.
Eleget írtam. Olvasok.
Összefolynak a betűk előttem, ha közel hajolok. Messzebbről kell néznem a szöveg testét. Olyan, mint az enyém. Nehéz, sűrű, sok. Lefektetem a matracra. Csak alkarra és lábujjhegyre támaszkodhat. Meg kell tartania saját magát. Nem lóghat a feje, nem nyomhatja föl a derekát, egyenes a gerinc, a térdek zártak. Nem mozdulhat, így kell maradnia, amíg el nem kezd reszketni minden porcikája, és zihálva a földre nem omlik. Babapózban pihenhet. Aztán kezdjük elölről a következő oldalon.
- Elég volt.
- Bőven. Lapozzunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése