A pad a Margit híd egyik pilléréhez közel van a víz alatt, néha a víz fölött. A Duna dönt erről, nem ő. Ott a helye.
Még sohasem néztem felé, sohasem kerestem, nem hiányzott, nem gondoltam rá. De valaki azt mondta, ott van. Azóta nézek arra, keresem, hiányzik és gondolok rá. Láthatatlanként is látom, akárhányszor visz át a rakpart a híd alatt.
A festéket lemarta róla a folyó. Amikor a napban fürdik, minden pórusával szívja magába a levegőt, hogy ha alámerül majd, és rohanó hullámok feszegetik terpeszbe a lábait, akkor is emlékezzen a fényre, ami a víz fölött várja. Hogy kitartson benne a vágy, legyen elég ereje, elég türelme a mérhető időhöz, a lassú áramláshoz, a helyes ritmushoz.
Érzem a kopott deszkákat magam alatt. Ha fészkelődöm, szálkák varrnak véres mintát a bőrömbe. Mozdulatlanul ülök inkább. Egyenes a hátam, kihúzom magamat. Gallyakat hoztam, a padra teszem a halott csokromat. A télből nyestem ezeket az ágakat, villámok fényénél, havas esőben, éjjel, a nevem napján, hogy a folyónak adjam az elmúlást. Vigye. Talán mire a tengerbe jut, kivirágzik.
Nézem.
Nem látom.
Rá akarok ülni.
Lát.
Nem néz.
Ölbe akar venni.
Együtt gondolunk a hídra, ami nekünk dől a partok felé, hogy összekösse a láthatót a láthatatlannal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése