Édes a mocsár. Cukros a sár. Ropognak a kristályok a talpam alatt, nem bírják el a súlyomat. Felolvadnak, ragacsos massza tapad a lábszáramra, és a térdemet feszíti szét, hiába próbálom lefejteni a kezét magamról. Ha beledőlnék, langyos, mocskos ujjakkal simogatna, gyönyört adna a beletörődés, és észre sem venném, hogy mikor van még erőm szabadulni, mikor érek a végére, mikor adom fel, és azt sem, hogy mikor fulladok bele az iszapba.
Értem nyúl. Hosszú a karja, megfeszülnek rajta az inak, kidagadnak az erek, a csuklómra szorul az ereje. Lassan emel ki, bosszúsan cuppan a mocsár, de enged. Szabadulok a semmitől, mert a valamit vágyom. Halkan mondja az új mesét, hogy legyen időm a gyógyulásra, mögém térdel, kifésüli a hajamból a múltamat. Csak úgy, az ujjaival. Felmelegszem, nedves leszek, a veríték lemossa rólam a sarat, sápadtan világítok, ezüst az éjszaka, arany szemekkel nézik a csillagok a találkozást.
Milyen vágy nélkül élni?
Ne mondd el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése