Valami gejl, keleti virágillat itatja át a forróságot, amikor a hokedlin, terpeszben ülve mélyre hajolok, és olyan lassan emelkedem fel, hogy a gerincemet helyre tudja nyomni a hátamra tapadó kéz. Nekifeszülök, hogy lazuljak, olyan erővel, amiről még én sem képzeltem, hogy bírok. A diagnózis szerint persze előre hajolni sem vagyok képes.
Hajnali négy körül üvegszilánkokat szedegetek ki teljes nyugalommal a paradicsomszószban úszó táska fenekéről. A porvirágos függöny átengedi a reggelt, nekem kimaradt az éjszaka, bezzeg a madarak megünneplik a higgadtságomat, ami akkor sem törik össze, amikor elvágom a kezemet. A számba dugom az ujjamat, ne hulljon a vérem, ne legyek áldozat, de nincs itt az öreg maci, hogy közben a puha fejét simogassam, ahol már nincs is szőr, mert annyira szerettem, hogy elkoptattam. Az ablakhoz tántorgok, elhúzom a függönyt, hogy közelebb legyek a mához.
Papok fekszenek a templom kövén, várják a sorsukat, Mária cipője közben koszos lesz az kezek érintésébe kódolt áhítattól. A fogadalom visszavonhatatlan, de lehet feloldozást nyerni, ha nem kéred, ahogy az üveghídon is úgy lehet csak átmenni, hogy a keresztre taposol. Jobb, ha a túlparton maradsz. Én a kocsi ablakából integetek, búcsút, mert azt olvastam, hogy ott a bűnbocsánat, és feloldalak a ki nem mondott eskü alól, hogy szabadon kösd magad, ahová akarod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése