A vonat elindul. Nem akarok integetni. Összeszorul bennem a feleség, az anya lelke, elfelejtek a saját lelkemre gondolni, ősi érzések feszítenek, nem küzdök ellenük, hagyom, hogy kipréseljék belőlem a gyászt, amit sosem kellett megélnem (valami transzgenerációs lenyomat lehet), és persze a valóságot, amit nem akarok megélni. Belecsorog a távolodó közelség a szemembe, kipislogom, letörlöm, nem fogok homályosan látni.
Ha van egyáltalán különbség az igazi csók és az elképzelt csók között, akkor az az autó dübörgésében is tisztán hallható szívdobogás, amit kivisz a huzat az ablakon, amikor a hídon beletaposok a gázba. A szívem itt marad, csendes. Így átléphetem a határt. De csak húsz százalékkal. Erre figyelek. A másik hídon nem figyeltem semmire, bele vakultam a szépségbe. Ez az útvonal másképp gyönyörű, mert egyszerű, letisztult, minőségi a dizájn, mint az életművek utolsó kötete, ahol a kevesebb sokkal több. Ott a mélység alattam, vigye a víz a múltat, a jelen száraz marad.
A vonat majd befut az állomásra. Várok rá, ha késik. Ráérek. Megkeresem a szemébe rejtett titkot, ha megérkezik. Megtalálom. Nem szorul a kezébe a kezem, a szám sem tapad a szájára. Csak nyitva marad, hogy betöltse a levegő - amit a víz fölött nyelek nagy kortyokban, szomjasan - a hiányát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése