Nézem a szádat. Nyílik, de néma marad. Nézem a nyakadat, duzzad, lüktet az erekbe zárt csend. Nézem a kezedet, ökölbe szorítod, annyira bent akarod tartani a titkaidat, hogy izzadt, fáradt, sós lé csordul ki az ujjaid közül. Kend rám, töröld belém, nem zavar. Semmi sem zavar, bár mindentől zavarba jövök. Irulok, pirulok, felveszem a legszebb blúzomat, hátha a futófölsőben annyira látszik a testem, hogy abba te vörösödnél bele. Nem kell, hagyd rám a színeket. Mindent ügyesen, udvariasan elveszek, amit nekem adsz, aztán leteszem a lábad elé az ajándékaidat, nem szabad cipekednem. Várom, hogy kikerüld az akadályt. De hiába, mert csak halkan köhintesz, lépni sem akarsz, nemhogy beszélni. A szavak már a torkodban vannak. Érzem a keserű, idegen ízeket a számban, pedig meg sem kóstolhattam ezt a mondhatatlant. Savas, ami feljött? Nem tudod visszanyelni? Fordulj félre diszkréten, köpd bele egy zsebkendőbe, nem érdekel. Amire kíváncsi vagyok, az a tenyeredbe zárt igazság, de arra is csak akkor, ha úgy dobod felém, hogy szíven találsz vele. Súlyosnak tűnik. Jól lendítsd, pontosan célozz, akkor kimondom helyetted a válaszokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése