A tavasz azt hazudja, hogy itt van, de csak a nyakamba fújt valami keserédes, jegesen elegáns illatot, és még mindig a tél szabja meg a kereteket.
Csorba késsel, kíméletlenül.
Remegve szorítom magamra a macikabátot, tüsszögök, köhögök, nincs a zsebemben elég papírzsepi, pedig degeszre tömtem mindet indulás előtt, és nem kapok levegőt úgy, ahogy szeretnék. Úgy, ahogy szükségem lenne rá.
Rád sincs szükségem.
Nem akarom, hogy felismerj. Nem akarom, hogy koppanjon benned az igazság, hogy én vagyok az, akit adott az ég, és annyira én vagyok, hogy minden más, ami előttem volt, minden más, ami mellettem van, és minden más, ami mögöttem sorakozik, csak árnyék, csak kancsal délibáb, szánalmas utánzat, látszatokba csomagolt hazugság.
Már nem érdekel.
Letörlöm a gondosan láthatatlanra rajzolt sminket, talpig takaró, talpig tapadó, hűvöskék kezeslábasba bújok, egyedül táncolok a vaksötét hajnalban és lemondok rólad.
- Jó éjszakát!
- Jó reggelt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése