Miért is ne?

Vizsgáztatunk.

Okosak vagyunk.
Nem tudunk mindent, de mindenről tudjuk, hogy mi van benne, amikor a hallgató tálalja, amit főzött. A két séf pedig kóstol, de csak egy csipetnyit. Szótlanul rág, nyel és köp, ha annyira rosszak az ízek, hogy bűn lenne beengedni. Vagy inkább, átengedni. De akkor már az odakészített kukában landol a teljes adag.

Bort csak a legjobbak adnak mellé.

Szépek is vagyunk.
Minimál smink, keresztbe pakolt, csini lábak, csak ne lenne olyan rohadtul kényelmetlen ez a póz, de ugye, az elegancia, na az mindig fájdalmas. Nadrág, nem szoknya. Szűk, feszes, tapadós. Csillogásnak nincsen helye negyven fölött, az már mind a szemünkbe költözött, ha nem azt nézi, aki elénk került, már vége is annak a történetnek, ami még el sem kezdődött.

Szívünk is van.
A blúz alatt dobog, én még a nyakamban himbálódzó kagylót is fogom, nehogy a ritmusomra kezdjen mozogni. A vékony, lenge anyag takarja, fedi, rejti, amit kell, mert ami nem látható, az mindig megmozgatja a képzeletet, és olyan dolgokat ígér suttogva, titokzatosan és lágyan, amik bele sem férnek a buksi fejembe, amikről szemrebbenés nélkül hazudom, hogy sosem, soha, sehogy, semmiképp.

A linzer az asztalon marad, a lila foltos orchidea megint megborítja a rendemet, a málna-áfonya házi lekvár pedig zavarba hoz, mert azt üzeni, hogy ez intim, személyes ajándék.

Valaki már megint meg akar etetni. Valaki már megint azt akarja, hogy ízek kerüljenek a számba, hogy érezzek, ne gondolkozzak, és kívánjak még többet, még jobbat, még édesebbet és teljesebbet.

Hm...

Miért is ne?

Nincs kapucnim, hogy száraz maradjak, nincs macikabát, csak szoros, rövid, trendi dzseki.

Nincs találkozás, csak nedves út és ajándék idő, ami a hajamról a vállamra csöpög, és ezüst patakokat húz a lapockámra.

Ez az este, nem az én estém.

Mert enyém az este.