Élve boncolás

Olvasom a saját mondataimat.

Újra és újra. Százszor is, ha kell. Meg ezerszer is.

Már nem én vagyok, aki írja, én most már az vagyok, aki olvassa. Aki befogadja, beengedi, megkóstolja, lenyeli vagy undorral kiköpi a szavakat.

Ha van étvágyam egyáltalán.

Ha van borom egyáltalán.

Most nincs.

Egyik sincs.

Most fenem a késemet, gurítom a boncasztalt, fehér köpenybe bújok, maszkot teszek a szám elé, jeges a kezem, de nem remeg, a lámpák vakítanak, mégsem pislogok, megnyitom a csapot, hogy a mocsok örvényét a lefolyó szívja el, ki ne fröccsenjen a műgyanta padlóra.

Metsző a kritikám, éles, szikeként vág bele a szavakba, hasítja ketté a mondatok gerincét, ipszilon vágással tárja fel a láthatót, egy mozdulattal, hajszálpontosan belez, mér, majd diktálja az adatokat, precízen, érzelmektől sterilen, kegyetlen objektivitással.

• A szerkezet elfogadható. Kicsit billeg, de van eleje, közepe és vége. A felütések valóban ütnek, az elmosott jelentés aktivitásra készteti a befogadót, a képek néha ismétlődnek, motívumhálóba rendezhetők, de helyenként kevés szín van a palettán, sok a pasztell, nem lenne baj, ha komplementerek is megjelennének.
• A tó toposz értékű, nyilvánvalóan hordozza a nyugalom és a teljesség üzenetét, a kelta mitológia elemei modern köntöst kapnak.
• Az elbeszélő rutinosan váltogatja a szerepeit, bár a párbeszédekben nehéz azonosítani a hangokat, gyakran bizonytalan, hogy bontott monológról, emlék beemeléséről, vagy időjátékról van e szó.
• A baba-motívum hatása horrorisztikusan feminista, garantáltan zavarba ejti azt, aki veszi a fáradtságot, és megáll egy pillanatra, hogy gondolkozzon.
• A stílus erősen lirizált, helyenként szecesszióig fajuló, vagy épp ellenkezőleg, vulgárisan nyers, szemérmetlenül tocsog az erotikától. Ez a szerkezet harmóniáját gyakran úgy bontja meg, hogy stilisztikailag már átlépi a szöveg a posztmodern játékosságot és kaotikussá válik.
• Az üzenet súlyos, az értelmezhetetlen határain egyensúlyoz, szórakozik az olvasóval, aki mire ráébred, hogy nem hozzá beszélnek, már nyakig merül a saját bugyraiba, és levegő után kapkodva próbál partra vergődni.

"De édesem...
  Én nem írtam semmi rosszat!
  Én csak magamat írtam, magamat mondtam.
  Itt vagyok.
  Kijöttem a vízből.
  Nézz rám!
  Ne!
  Ne nézz rám!
  Add ide a köpenyed!
  Mert fázom, mert meztelen vagyok, vizes, és minden méltóságomat a tóban hagytam."    

Hát nem érted?
Idióta!!!
Így már nem te vagy a tündér.
Ó, te nagyon hülye... :)