Csikorogva fékezek.
Megállok.
Leguggolok, fenékre huppanok, átölelem a felhúzott lábamat, és a térdemre nyomom a homlokomat.
Bevárom magamat.
Annyira előreszaladtam, hogy biztos vagyok benne, mire megérkezem, már normálisan fogom venni a levegőt, már nem fog lángolni az arcom, és a forróság a bőrömön libabőrös remegéssé szelídül.
Ideje lenyugodni.
Csak akkor veszem észre, mikor már kicsit szédülök, hogy hintáztatom magamat, dőlök előre, hátra, az orra esés és a hanyatt vágódás között egyensúlyozom, ringatózom, lassan, belső ritmusra.
Ez régi mese...
Csukott szemekkel is tisztán látom, ahogy utolér.
Nem sietett.
Tudta, hogy megvárom, tudta, hogy nincs más választásom, hogy ami az enyém, az megérkezik, nem lehet másképp.
Mögém ül.
Szétveti a lábát, hogy az ölébe húzzon. Kicsit megemel, szorosan tart. A mellkasára engedem a fejemet, érzem, ahogy rám hajol, nagyot sóhajt, és a lélegzete belekócol a hajamba.
Télszaga van. A keze hűvös, a ruhám alá nyúl, a tenyere a derekamra simul.
Nem zavar.
Közelebb fészkelődöm.
Nem fázom.
Így maradunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése