Kipakolok. Szépen, sorban. Ha egyszerre csak egy dolgot fogok meg, akkor azt elbírom, viszonylag könnyedén. Így ürül a batyum. Egyre kevesebb lesz, amit vinni kell. Ütemezetten, szisztematikusan, a nagyobb íveket gondosan kerülve dolgozom. Itt csak a sok, apró mozdulat segít, beszűkült tudat, lassú pulzus és a semmi kapkodás.
- Ne szólj hozzám!!!
Ha a végére érek, akkor megállok.
Akkor, amikor nem lesz rajtam semmi.
Meglepődöm.
Felegyenesedem, kihúzom magamat, összezárom a térdeimet, már nem kell a terpesz. Hátrafeszítem a vállamat, megmozgatom a nyakamat, nem dörzsölöm, nem takarom sálakba, odaadom a szélnek, és felszegett állal emelem a szememet az égre, hogy csak azt lássam.
Olyan üres leszek, hogy hallom majd, ahogy minden szívdobbanás visszhangot ver.
A fáradtság bennem reszket, a kezem jég, a halántékom forró.
Gondolkodás nélkül fogok hanyatt zuhanni. Váratlanul, mindent elengedve, olyan bizalommal, ahogy egy három éves ugrik a méteres párkányról az apja karjaiba, mert fel sem merül benne, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne kapják el, ne bírják el, ne öleljék, ne szeressék.
Úgy.
- Ki lesz a hátad mögött?
- Senki.
- Akkor miért?!
- A valakiért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése