Jó reggelt!

Az első novemberi reggelben csak nagyon lassan szabad elindulni.

A belső óra kattan, kinyitom a szememet, várok egy lélegzetvételt, hogy biztos legyen, élek, aztán vakon letapogatom az okos telefon okos gombját, hogy az felismerje az ujjbegyembe karcolt évgyűrűket, és mutassa, amit amúgy is tudok, hogy ez a nap is megérkezett, nincs mit tenni.

A takaró selymes, puha, de nem elég meleg, mert amikor megfeszítem a vádlimat, amikor kinyújtom magamat, amennyire csak lehet, a görcs megmarkolja a bokámat, és az utolsó pillanatban tudok csak úgy fordulni, hogy elérjem és lefeszegessem magamról a fájdalmat, mielőtt nyüszítésig fajulna ez az ébredés.

Óvatosan hozom a tengelyt függőlegesbe, támaszkodni nem kell, a derekam hamarabb felébredt nálam, a kis genya mindig mindent egyedül akar, önállóskodik folyton, jobb ráhagyni.

A papucs hideg, de inkább veszek majd valami ultra-ronda mamuszt, minthogy zokniban aludjak. A csupasz talpam és a paplanhuzat halálosan szerelmesek egymásba, ha közéjük furakszik valami, abból dráma lesz, az pedig hiányzik a bánatos fenének.

Az ágy szélén üldögélve eszembe jutnak az amerikai nyálfilmek reggeli jelenetei, amikor a tökéletes frizurával, fullsminkben ébredő szépség rózsaajkaira csókot lehel a kicsit sem csipás szemű igazi, ez elég ahhoz, hogy kuncogásig csapjon bennem a reggeli szagokat jól ismerő rosszindulat, ami simán ellök a konyháig, a poharamig, a hideg mályvatea pedig csendet mos a számba.

Már nem vagyok szomjas kortyokra, de kezdek éhes lenni fényekre. Sorban cibálom föl a redőnyöket, és próbálom elhessegetni a gondolatát is annak, hogy egy gombnyomásra, zajok nélkül gördülő rendszer hány hónapnyi spórolást érne meg, és hogy  a fémen is olyan ronda e a halott pókháló fekete mocska, mint a fehér műanyagon.

A bugyis doboz, ahogy szinte minden reggel, most is a szőnyegre puffan, de legalább nem borul ki, és én is időben visszanyomom a hisztit, mert most kell az önuralom, anélkül nem lehet eldönteni, hogy barack-fekete vagy rózsaszín-szürke a mai színkód, azt meg pláne nem, hogy melyik illik kevésbé ennek a novembernek az óarany, bronz, napsárga, foltos mintáihoz. A barack jó lesz.

Minimumra tekert igényesség, öblítőszagú vonzás. Charlie pedig bekaphatja, mert minden nő el tudna törni a fején minimum egy fakanalat, ha reggel, a tükör előtt indul el a belső zenelejátszóban valami gusztustalanul nagy hazugság arról, hogy aki szép, az reggel is szép. Hagyjuk...

A kávégép megnyugtatóan morogja el az ismerős dallamot, a kopott kabát alá beférne még kettő réteg puhaság, a bögre fala forró, az arcom elé ködöt fújok, és úgy törlök a teraszon tükröt a fémpultra, hogy eszembe sem jut, hogy kristálytiszta volt a rongyom nélkül is, mert az éjjel lesöpörte helyettem a hamut mindenről. Rendes tőle.

Még van időm, hogy egy kád forró víz helyett az igében merüljek el nyakig, hogy a legtöbbször megfejthetetlennek tűnő üzenet a mellkasomra simítsa a szavakat, enyhüljön a nyomás a szívemen, a szorítás a torkomban, és a magány illúzióját kivigye a huzat a nyitva hagyott ablakon.

A telefon a zsebemben halkan pittyen, de amíg nem mondja, hogy "jó reggelt", addig akármilyen lassan is indultam el az első novemberi reggelben, még nem kezdődött el ez a nap.