Felkészültem.
A fényfüzérek ragyognak. Olyan szépek! Tudják. A novemberi tócsákban nézegetik magukat.
Félősen összerezzen a lepotyogott arany csillám a gránit pulton. Hiába törlöm át újra és újra a mikroizés csodaronggyal. Az ünnep belekapaszkodik a láthatatlan résekbe és elbújik előlem.
Hagyom.
Úgy teszek, mintha nem látnám.
Ha majd itt lesz az idő, és azt hiszi, nem figyelek, akkor majd előóvakodik, mögém lép, a vállamra hajol. Én pedig belecsimpaszkodom a karjaiba, magamra szorítom, hogy érezze, hogy egyértelmű legyen, hogy engem már soha többé nem hagyhat el.
Nem mehet sehová!
Itt lakik.
Itt a helye.
Ez az otthon.
A sötét kint marad. Ott vonyít.
Bezárom az ajtót, lenyomom a kilincset, nem nyílik.
Lekapcsolom a folyosón a villanyt.
A ledsorok időzítve vannak.
Rájuk lehet bízni, mikor van fény.
Nem az én dolgom.
Gyertyát gyújtok magamban, hogy el ne felejtsem az éjszakámat.
Nézem a fényt.
Várok.
Várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése