Isten végez

Tervezek.

Pontosan. Precízen.

Hogy tudjam, mikor fog történni a mi.

Mert akkor majd úgy nézek ki. Olyan színeket választok. Azt az illatot, azt a nadrágot, fölsőt, kabátot és cipőt. Kisimogatom a fáradtságot a szemem sarkából. Felkészülök, elkészülök, rákészülök. Ahogy kell. Ahogy illik. Ahogy szép, de semmiképpen sem zavarba ejtő. Úgy.

Nő vagyok. Ez már így marad.

Hogy az a bánatos nyavalya esne bele, meg belém is!!!

Mert amikor már gurul a nap, valahol a közepén, jön a karmester, és nem ott int be, ahol a kottám írja.

Az újratervezés pedig borítja az elképzeléseimet, bukfencezve forog a világ, kerül hátra, ami eddig elöl volt, jobbra a bal, föntre a lent.

Szívás.

Lebotladozom  a krimóba. Kortyolom az almalevet, ha már nincs ananász, és az álmaim úgy folynak le a torkomon, hogy nyelni sem kell, ha megfulladok, az sem nagy veszteség. Bástyát emelek a bárszékre némababa-táskából, pittyegő telefonból, barátságból és megértésből az engem néző tengerszemű elé.
Nem gáz, mert úgysem lát.

Most nem.

Most csak néz.

Ez annyira snassz, hogy még jókedvem is lehetne tőle, ha nem érezném, hogy szürreális pára úszik a levegőben, hogy a zene annyira rossz, hogy elringat, hogy semmi keresnivalóm ebben az újratervezett abnormalitásban.

És közben, közben annyira érzem, annyira erősen érzem, hogy még az is lehet, hogy pont itt, pont most, pont vele van dolgom.

- Elvégezted a dolgodat?

- Azt csak az Isten tudja.