Hús

Férfibeszéd.

Semmi közöm hozzá!

De megtalál.

Hallgatom.

Hallom.

Értem.

Nem értem.

Pedig fájdalmasan egyértelmű.

Arról szól, hogy nem adja a nő azt, ami kell, magát.

Nem, nem a gondolatait, az érzéseit, a gondoskodást, a törődést, a gyengédséget, kedvességet, szelídséget, türelmet.

Nem.

A testét. 

Azt nem adja.

A genya!

Csak nézek, mint Rozi a moziban. Hülyén. Ostobán. Naivan.

Tényleg ennyi kellene a teljességhez, a boldogsághoz, az elégedettséghez?

Ja. Ennyi.

És a nő?!

Csesszék meg! Mindenki! Ennyire bonyi?

- Éhes vagyok. Étel kell. Sok. Hús. Nem sali. Hús hússal. Na!

- Éhes vagyok. Teríts asztalt! Legyen a tányér szép, a pohár a bornak való, a szalvéta vastag, elegáns és dekoratív. A menü rafináltan egyszerű. Semmiből se legyen sok, hogy a végén az egész legyen elég. Lassan együnk. Minden íz azt adja, ami a legtöbb. A szemembe nézz, a kezem felé nyúlj, a gyertyák fényében el kell hinnem, hogy csak velem lakhatsz jól, nem a hússal...