A palló nagyon keskeny. Nincsen korlát. Ott hajlik, ruganyosan ring a két part között, én pedig rajta állok, bizonytalanul, szédelegve és émelyegve.
Hogy a francba kerültem ide?!
Amikor le merek nézni a lábamra, akkor veszem észre, hogy nincsen rajtam még zokni sem, nemhogy cipő. Csupasz talppal kapaszkodom a szálkás imbolygásba, a deszka nedves, csúszós, kicsit sem az én puha és elkényeztetett tappancsaimra szabták.
Mindegy.Talán jobb így.
Mert a meztelen bőröm tudja csak, hogy még nem adtam fel, nem engedem, nem zuhanok, nem repülök, nem érkezem meg. Pedig annyira könnyű lenne, olyan kényelmes és végleges, hogy egy pillanatra, csak éppenhogy, az egyik lábamat felemelem, próbálom, milyen, ha félig döntök.
Az egyensúly gondolkodás nélkül csúszna is bele a semmibe, én pedig a saját gyávaságomtól felbátorodva billenek azonnal két lábra.
Na, ne! Hiszen undorodom a felemás dolgoktól, a visszavont vallomásoktól és a be nem fejezett sorozatoktól.
Egyébként meg mi a francért vagyok én itt, két part között, egy rohadt palló közepén?
Ezt tudja valaki?
Becsukom a szememet. Kicsit jobb.
Beleszagolok a szélbe.
Tiszta és hűvös, kék és ezüst, friss, de mégis lágy, hoz valami ismerős illatot, valami olyan fűszerességet, amire csak nyomokban emlékszem, mégis felmelegít.
Lassan, a deszkákba kapaszkodva leülök. Kalimpálok kicsit a mélység fölött, mert az annyira vicces, hogy nem ér le a lábam. Aztán hanyatt fekszem, kinyújtózom, rátapadok a határra, ami köztem és a mélység között feszül, és mire háromig számolok, már magába húzott, eggyé váltunk, már én vagyok a híd, én vagyok az, ami összeköti a két partot.
A fejem ott fekszik az egyik ölében, a másik pedig a a kezében melengeti a csupasz talpamat.
Most jó.
A híd nem szédül.
A híd nem szorong.
A híd, az csak egy híd.
- Átviszel?
- Átengedlek.
Na, ne! Hiszen undorodom a felemás dolgoktól, a visszavont vallomásoktól és a be nem fejezett sorozatoktól.
Egyébként meg mi a francért vagyok én itt, két part között, egy rohadt palló közepén?
Ezt tudja valaki?
Becsukom a szememet. Kicsit jobb.
Beleszagolok a szélbe.
Tiszta és hűvös, kék és ezüst, friss, de mégis lágy, hoz valami ismerős illatot, valami olyan fűszerességet, amire csak nyomokban emlékszem, mégis felmelegít.
Lassan, a deszkákba kapaszkodva leülök. Kalimpálok kicsit a mélység fölött, mert az annyira vicces, hogy nem ér le a lábam. Aztán hanyatt fekszem, kinyújtózom, rátapadok a határra, ami köztem és a mélység között feszül, és mire háromig számolok, már magába húzott, eggyé váltunk, már én vagyok a híd, én vagyok az, ami összeköti a két partot.
A fejem ott fekszik az egyik ölében, a másik pedig a a kezében melengeti a csupasz talpamat.
Most jó.
A híd nem szédül.
A híd nem szorong.
A híd, az csak egy híd.
- Átviszel?
- Átengedlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése