Próba

A próbákat nem kéri senki.

Kapja.

Lehet persze berekedésig ordítva tiltakozni. Lehet persze duzzogni, vállat rángatni, megsértődni, hisztizni, csapkodni, könyörögni.

Még sírni is lehet.

Senkit sem érdekel.

Engem meg pláne nem.

Dicséret? Az nem jár.

Ez a skála szélső értékeket mér csak. Elbuksz. Átengednek.

Végül is, ez a lényeg...

Nem?

Éjfél.

Kattan a következő nap. 

Hét darab szakdolgozat-bírálat szuszog a mappában. Ők már alszanak, én még nem. Majd meg kell fésülni őket, kicsit kócosak. De nem most. Most hagyom. Elengedtem.

Azon agyalok inkább, hogy miért nem vagyok képes kiadni a kezemből semmit, ami rendetlen. Mindent kimosok, mindent kiegyenesítek, mindent kicsinosítok. Ára van. Mert a kosz, a kuszaság és a kiszámíthatatlanság ott marad a tenyeremben, az ujjaim között, és ahogy ösztönösen az arcomhoz kapok, összemaszatolom magamat. Egyre sötétebbek lesznek a karikák a szemem alatt.

Bánja a halál!

Zöld hajnal.

Támolyogva elindul a következő nap. Hová az anyja kínjába megy?

Én még az előzőt sem fejeztem be!

Befészkelem magam a paplan karjaiba. Forró a reszketés, fuldoklásig fajul a köhögés, nyakfájós lázálmok festik indigóra a mélyre gyömöszölt kétségeket. Az önsajnálat mellém akar bújni, de gondolkodás nélkül rúgom le az ágyról. Ma a szőnyegen alszol szemétláda, és mind a két párna nálam marad!!!

- Reggel lett?
- Nem rajtam múlt.