Ébredés

Leszarom.

Nagy ívben.

Csinálom a dolgomat. Csak azért nem fütyörészek közben, mert nem tudok. 

Sorba állítottam a határidőket. Van munka, van rend, van igényesség, van utálom, de akkor is meg kell tennem kényszer.

De ahhoz le kell vetkőznöm. Oké. A tükörben táncoló anyajegyek simán ellopják a figyelmet attól, ami sosem volt szép. Meg aztán... akar szép lenni a rohadás!!!

Ez van.

Matricás, falra kenhető, kétdimenziós szinten. Mert ez vagyok én. Egy áttetsző felület.

De én fogok rárajzolni.

Nem te!

Szecessziós tulipánt. Mályva, olajzöld és óarany indákat. Fekete és ezüst kontúrokkal, pasztell, szürke háttérrel, akvarell festékkel, keret nélkül, ahogy már régen álmodom, hogy egyszer a kanapé fölött, ahol nincs is tér, ott fogom majd a helyére rakni.

Para?

Az nincs.

A bennem alvó, leszedált szörnyeteg kinyitotta a szemét.

Nem, még nem ébredt fel teljesen. Még félálomban van, de már érzi, tudja, hogy szükségem van rá, hogy mozdulnia kell, adni azt, amit senki sem tud.

Mit?

Ennyire hülye vagy?

Identitás-krízisben vagyok, cseszd meg!

Mellé fekszem. Teljes testtel simulok a pikkelyes, nyálkás, csúszós és hűvös hátához. Nem undorodom. Mindent le lehet mosni.

Átfogom a lábaimmal, hogy a combom belső oldalán is érezzem, ha megmozdul. Mert ahogy indul, át kell ölelnem a nyakát, fel kell lendülnöm a hátára, súgnom kell a fülébe, hogy gyerünk, repüljünk, táncoljunk, pörögjünk, és legyen láng, legyen tűz, legyen végre az, aminek lennie kell, esély arra, hogy jól legyek...

- Kegyetlen vagy!

- Én?

- Te!

- Baba... A kegyelem, az ilyen.