Végletek dobálnak.
Felkapnak, mint egy pihét. Megforgatnak, pörgetnek, szédülök.
Szakad az eső. Aztán pár perc múlva süt a nap. Szivárvány ír reményt az égre.
Bekanyarodok, lendülettel, de stabilan. Ömlik a víz, párás az ablak, alig látok, vakon találom meg a helyemet a csenevész orgonabokor alatt. Úgy állok meg, ahogy a nyári forróságban. Hogy ha akar, akkor elém guggolhasson, én pedig a kocsinak dőlve nézzem, ahogy nem is néz rám.
Minek nézzen rám?!!!
Ne nézzen rám...
Kiszállok, előbújik a nap, vakít a fény.
(Hol a francban van a napszemüvegem?!!!)
Az agyas csak akkor ismer fel, amikor megérzi az illatomat. Mondanám, hogy ez rohadtul nem kognitív működés, de ezen is elgondolkozna. Nem mondom. Inkább mellé ülök, mellette baktatok, felveszem a léptei ritmusát, és erre az ütemre illesztem a szavakat abba a mondatfolyamba, ami már rég rászáradt az aszfaltra, mire belelépek. Csizma van rajtam, fekete nadrág, ami úgy tapad a combomra, hogy ha levenném, a bőrömön ott maradna a varrás lenyomata. Nem veszem le.
A galérián ott gomolyog a nyár forrósága. De most az advent toporog az ajtóban, ez az abnormális meleg pánikot csorgat végig a gerincemen, nem vágyakat. Inkább pokrócba csavarva ücsörögjek egy villamosrobogásba merített teraszon, izmos, vékony lábakkal, nyakig macikabátban, ölemben a némababa-táskával, hogy legalább az melegítsen. Éppenhogy eszem, alig iszom, fújom a füstöt, nyelem a szavakat, amiket nem is én mondok. Jó ízük van. Rátapadnak a cukormentes cukor narancsos édességére, oldják, valóságot hazudnak a számba, pedig mindez, mindez csak egy teljesen átlagos, teljesen hétköznapi, teljesen részleges illúzió.
- Mi a lényeg?
- A szivárvány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése