Ömlik belőlem a szó. Magyarázom magamat. Kibontom a szürke kabátomat, a fekete prémgallérosat, aminek össze lehet húzni a derekát, így nem számít, hogy mekkora, az lehetek benne, aki akarok lenni, most leginkább, és azt hiszem, kizárólag nő akarok lenni.
Mondom tovább. Magyarázom, hogy mi a minőség. Méltósággal mondom, de szemérmetlenül vetkőzöm tovább, már az éjkék, halvány, szürke csíkokkal puhábbnak látszó tunika is látszik, amin kagyló himbálódzik a vékony, sodrott, óezüst láncon, így nem számít, hány gomb marad hanyagul nyitva, a gyöngyház csillan és fogja a szemét, csak a tél szele fúj pírt az arcomra, nem a szégyen.
Még mindig beszélek. Már nem érzem a combomat, ráfagyott a vastagnak tűnő lovaglónadrág, a fekete csizma szíjai körbeölelik a vádlimat, ami a görccsel flörtöl. Csak be ne dőljön neki, mert akkor oda a méltóságom, és össze kell rogynom a fájdalom alatt, vagy el kell fogadnom a karját, hogy megtartson. Pedig én állni akarok, nem billenni, ki akarom feszíteni magamat, hogy a magas sarkak nyújtsanak, kihúzzák belőlem a töréseket, hogy összeforrjon minden repedés, csak annyi maradjon ott, amennyi ahhoz kell, hogy azért egy pillanatra se felejthesse, hogy hány év sebei díszítik a testemet. Azok igazolják, hogy aki én vagyok, ő már tudja, hogy mi a valódi érték. És nem dől be a talminak.
Gurulnak a szavak. Masnis csokorba kötöm őket, amire ezüst szalagot simít az alkonyat. A fények tompák, segítenek abban, hogy úgy legyek látható, hogy mégis az árnyék takarjon. Segítenek abban, hogy a kezemet lefoglalja a zsebemben csörgő cukros doboz, és ne akarjon a szürkébe olvadó kék pulcsi felé nyúlni, hogy csituljon a vonzás, az ujjbegyeim kíváncsisága, a minden mást kizáró női működés.
- A helyemre akarok ülni.
- Az hol van?
- Nem a kormány mögött.
- Viccelsz!
- Kurvára nem viccelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése