Futnom kellene. Ész nélkül rohannom, nyakamba kapni a fekete-ezüst csíkos sarkaimat, használni azt, amiért annyit dolgoztam. Az izmokat, az erőt, az akaratot.
Józannak kellene lennem. Okosnak, hűvösnek, androgün, foghatatlan, érthetetlen, kedves és langyos, ideiglenes délibábnak.
Ahogy eddig.
Olyan szépen ment!!!
Nem futok.
Oda megyek. Oda bújok. Oda dörzsölöm az arcomat.
Szomjas a szám. Nem iszom belőle.
De ha azt érzem, mozdulna, távolodna, még erősebben kapaszkodom a vállába.
De ha megijedek, még kérem is, kérem, ha utasításnak hangzik, akkor is csak kérem, hogy ne, ne engedjen el.
Nem enged el.
Mert már nem menekülök.
Már nem tagadom.
Már megérkeztem.
Lámpást adott a kezembe.
A texasi kesztyűben is merevek az ujjaim, mégis elveszem, tartom, fogom.
Végre.
Dolgom van.
Világítanom kell.
- Elutazol?
- Hová?
- El.
- Előbb el kell küldened...
- Csak akkor, ha kinyögöd végre, miért jöttél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése