Tudod, hogy tudom

Őt kérdezem.

Mást már nem.

Más úgysem válaszol.

Mással van elfoglalva.

Leborulok, térdre esem, a homlokomat a földre támasztom. Kapaszkodom az égbe, pedig a szőnyeget markolják az ujjaim. Lassan veszem a levegőt. Rekedt a hangom. Mély. Nem suttogok, de alig hallom magamat.

Ez most nem számít.
Nem kell a hangom.
Nem kell a szavam.
Nem kell semmi Más.
Én kellek.

- Tudod, hogy döntenem kell.

Tudod, hogy nem bírom már sokáig. Hogy ki akarok lépni a fényre, mert én nem vagyok része az éjszakának. Világítanak a hegek rajtam. Csorog az izzadtság a hátamon. Szárnyak törik át a lapockámat, ömlik a vérem. Sikoltok, amíg van torkom. Zokogok, amíg van szemem. Futok, amíg van lábam.

Tölts meg csurig! A lélekkel.

Szeress engem, örökkévaló szeretettel!

Kegyelmezz, irgalmazz, könyörülj rajtam!

Válaszolj!

Úgy válaszolj, hogy felfogjam, megértsem.

És adj erőt ahhoz is, hogy megtegyem, amit meg kell tennem...

Igen, itt az idő.

Tudod, hogy tudom.

Szőlő és sajt.

Roppannak a szemek a számban, olvadnak az ízek, olyan harmóniában, aminél nincs teljesebb.

Kenyér, az nincs.

Bor sincs.

- Mi a döntés?

- Tudod.

- Tudom. De...

- Nincs de!!!