Naná!

Kimaradt egy hét.

Nem szerettem.

Furdalt a testem.

Bökdösött. (Hogy én mennyire utálom, ha bökdösnek!)

Lázongott, beszólogatott, zsarolt. 

A rohadék!

Görcsök szabdalták az álmokat, nyilallt a derekam, hiába támasztottam, masszíroztam. Dagadt a hasam. Ne nézz így!!! Láttam. Oldalról a tükörben, ahogy dudorodik, türemkedik, ahogy rá akar nőni megint arra az alig látható ívre, amit már majdnem, amit már éppenhogy a derekamnak gondoltam. Ami már nem húzódna óvatosan arrébb, ha egy kar át akarná fogni. Arra. Hogy csessze meg!

Mindegy...

Ropogtattam a nyakamat, csitítottam magamat, szépen, lassan, tagoltan magyaráztam, hogy te, te agyatlan, te primitív, te egysejtű, hát nem érted, hogy nem lehet? Hogy a láz éget, nem a turbóra kapcsolt lendület, hogy a köhögés löki ki belőled a feketét, a méregzöldet és a vöröset, nem térdre rogyva fújod a szürke szőnyeg csomóiba!
Most nem mozdulhatsz!

Kivártam.
Mert én olyan fegyelmezett vagyok. Olyan türelmes, olyan rendezett, olyan szabálykövető és jólnevelt.
Azért.
Meg azért is, mert éhesen szabad csak enni.
Így ma dugig tömtem a testemet mozdulatokkal. Még a bokámon is csorgott az elégedett fáradtság.
Úgy.

- De a derekamhoz nem nyúlhatsz! Érthető?
- Naná, hogy nem.