Menj!

Bizonytalan vagyok. És nagyon figyelmetlen.

A szemetet a szennyestartóba próbálom dobni és a koszos zoknit a kukába. Nincs nagy különbség.

Ténfergek.

Föl-alá keringőzöm a lakásban, de senki sem vezet, nincs partner, nincs kéz, amibe a mancsomat tehetem, nincs ütem, nincs zene. Csak magamat szédítem.
Megérintem az orchideák levelét, megigazítom a gyenge szárakat támasztó pálcákat, hogy egyenesen álljanak, mert nem bírom, ha valami ferde, ha valami dülöngél. Azt csak nekem lehet.
Próbálom összeszedni magamat.
Bő nadrágban, bő fölsőben, bő pulcsiban, bő mellényben. Ezek már nem tartanak egyben. Ellötyögök a kifogyott cuccaimban, csak a zokni és a sapka simulnak rám ránc nélkül.
Meg ne kérdezd, minek a sapka!!! Csak...
Most minden olyan képlékeny.
Puha, formátlan és gyurmázható.
De vigyáznom kell, mert a cseresznyében is van ám mag. A rugalmas, lágy és édes hús alatt ott a csont, és ha ráharapok, akkor abba beletörik a fogam.
Rossz hírem van, a tiéd is. Babám...
Begyűröm a korallszínű paplant a lábam közé.
Hűvös, tiszta, öblítő szaga van. Kicsit királylányos, de nem durván.
A fáradtság lenyom, mégis minden órában hallom, ahogy kattognak a percek. Jó így. Megtöri az álmok ritmusát az ébredés, átdobom magam a másik oldalamra, könnyen, rugalmasan, legalább erre jó a heti négy-öt edzés.
Az alhasamban kövek görögnek, összekoccannak, le akarnak húzni. Ellenállok, nem hagyom, hogy nehéz legyek. Nem hagyom, hogy sok legyek.
Elbírom magamat.
De igen. Tudom, persze, hogy tudom, hogy neked, neked sok az, ami vagyok. Nehéz, súlyos, teher.
Leveszem rólad.

- Menj a picsába!!!
- Jó.