Jég

Jéggé dermed a lábam. Nyilván.

Vékony, fekete-ezüst sportcipőben toporgok a hullámosra fagyott pocsolyák tetején. De deréktól fölfelé nem fázom. Szorosan ölelem, és ő is szorosan ölel. A vastag kabátok két rétegben óvnak meg tőle, és két réteg óvja meg őt is tőlem. A vállához szorítom a fülemet, hogy ne fázzon annyira, így nem hallom, mit mond. 

Nem baj.

Ha kicsit messzebbről nézem magunkat, látom, hogy kékbe fagyva állunk, egymásba kapaszkodva. Körülöttünk meleg, narancsos fények forognak, lassan, óvatosan, hogy meg ne lökjék, fel ne borítsák,  ezt a teljesen instabil, teljesen valószerűtlen performance-t.

Érzem, ahogy langyos források fakadnak a bennem olvadozó lemondásból, és tudom, hogy jégcsapok csilingelnek a zsebemben.

Oda kapok, megsebeznek. Sírok.

Hideg a vérem, nem töri meg a tél harmóniáját. Nevetek.

Az ezüst nyíl nem csúszik meg.
Fogom a kormányt, erősen, két kézzel. Nem szorítom. Semmi nyári lazázás, egy ujjal tekerés, dehogy.
Csak néha kell az állkapcsomat megmozgatni, mert ösztönösen zárom össze, feszítem meg, ahogy koncentrálnom kell. Most pedig koncentrálok.

Mert az autópálya havas, a szélvédőre ráfagy a latyak, és az ablakmosó gombját hiába nyomkodom, nem jön a tisztaság, csak a kosz kenődik áttetsző rétegben a szemem elé, én pedig kapkodva fékezek.

Nincs baj.
Brúnó jó paripa.
A nap végén viaszos luxus mosást kap zab helyett, és a fekete műszerfalat is sokkal gondosabban törlöm pormentesre.

A mosó párás ablakán kicsordul a fény, és arany foltokat simogat az arcomra.

A kimerültségtől nevetve sírom bele az alkonyi égbe, hogy köszönöm...

- Mondtam, hogy a derekamhoz ne!!! 

Nem érzed? Nem látod? 

- Mit?

- Hogy eltörik.

Ebben a télben, ebben a fényben, ebben a pattanásig feszült várakozásban olyan vagyok.

Olyan!

- Mint a jég.

- Tudod?

- Tudom.