A gyáva

Az őrület vádja a fejem körül zümmög. Elhessentem.

Vissza fog jönni.

Olyan.

A puha, irhaszerű, prémes dzseki lötyög rajtam. De végre tudok úgy lépni, ahogy nem fáj. Mert nincs magas sarok, nincs vádlira simuló provokáció, csak az, hogy ha nem vagyok így elég, ha nem vagyok így az, aki annyira kell, hogy minden más csak homályos, alig látható illusztráció mellettem, akkor bekaphatod a hüvelykujjadat, vagy amelyik szimpi.
Azt.

Holnap elköszönök.

Elegáns lesz.

Ezüst csíkokba, arany rácsokba zárom majd az érintésemet.
A mellkasodra fekszik majd a vallomás.

Helyettem.

- Gyáva vagyok...

- Ne terelj!!! Mondd!

- Ha elég bátor leszel ahhoz, hogy beismerd, hogy gyáva vagy. Akkor mondom.