Óvatosan rakom a lábam, hogy ne nyikorogjon a parketta, de bármilyen lassan engedem rá a súlyomat, csilingelnek a kristálypoharak a vitrinekben minden lépésnél, mert a ház öreg, mozdul velem, ahogy régen mozdult, érez engem, hall engem, figyel engem, ért engem. Furcsa, mégis ismerős történeteket mormolnak a magas falak, a meleg nem tölti meg a tágas tereket, a rézkilincsek mellett bebújik a szél és meglebbenti a csipkefüggönyöket. Villan az intarzia a több száz éves asztallapon, a hintaszékek recsegnek, az ezüst gyertyatartókban meglátom a fényeket.
Nincsenek szagok, vagy csak nem érzem őket, mert ez az illat hozzám is tartozik, a bőrömbe ivódott.
Ebből lettem, ebből vagyok, ebből leszek.
A múltam a talpam alatt fekszik, a bokámat fogja. Húz, emel, lök, nem enged.
A tükröket elszínezte az idő, nem ismerem fel magamat bennük, de ha nem fordulok feléjük, akkor is tudom, hogy csak ők mutathatják meg az igazi arcomat.
Itthon vagyok.
Haza jöttem.
Mert el kell, hogy induljak.
Megint.
És azért is, hogy legyen esélyem megérkezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése