Megint langyos a tél.
Olyan, mint akkor volt, amikor pár percig egyedül maradtam. Nem magány volt. Dehogy. Csak én döntöttem el, hogy mi legyen. Én döntöttem el, hogy ki legyek.
Persze megkérdeztem előtte azért Őt is. (Na ja. Azóta is, mindig nyaggatom... Jól viseli.)
Voltak viccesen szánalmas helyzetek, dühös sírásig és dobálásig fajuló állólámpa-puzzle, a nagy kérdés, hogy a tökömbe kell úgy rögzíteni a klotyó ülőkét, hogy ne riszáljon alattam. És hogy szeretem-e a mentolos cigit egyáltalán.
Nem szeretem. Azóta már ezt is tudom.
A tél most sem harap.
Csendesen ül a lábamnál, mint egy öreg kutya.
A Liszt Ferenc téren még lehet hagymalevest enni, és a körút egyik oldalán éppen elég széles a járda, hogy ráférjen bármilyen csókba olvadt ölelés.
A köd felpuhítja a fényeket, a várakozás pedig közelebb bújik. Próbál az ölembe ülni. Kicsit nehéz, de erős vagyok, voltam már nagyobb súly alatt, meg sem kottyan.
Gyengéden taszigált vissza ez az év oda, ahonnan elindultam.
Olyan mezőbe léptem, hogy a startvonalról kell újra kezdenem a játékot.
Nem hisztizek.
Jó, ha kapok tiszta lapot. Fehéret, simát. Még akkor is jó, ha ennek a lapnak a másik oldala csurig van betűkkel.
Lefordítva hagyom.
Nem akarom elolvasni.
Elé tolom az üres oldalt.
Nem nézek rá.
Akkor sem, amikor kéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése