Minek nézel?

Az ágy nagy. A matrac pont annyira kemény, amennyire kell. Puha párnák bélelik a teret, hogy ne legyen annyira tágas. Fészket rakok magamnak. Kényelembe csavarom a testemet, és félig fekve nyomogatom a felhúzott lábaimra támasztott tabletet. Alig látom, hogyan szövi a fáradtság, hogyan hurkolja a kimerültség a mondatokat. Vakon tapogatom az éjfélt. Nem húzódik el. Kicsit sem szégyenlős.

Én az vagyok.

A méltóságom romjait gereblyézem a lepedőn, halkan dúdolok egy olyan dallamot, ami még nekem sem tetszik, nemhogy másnak. Mert a hangok szavak nélkül olyanok, mint az illatok. Nincs jelentés. Nincs üzenet. Nincs dekódolás. Nincs félreértett vallomás, rosszul választott szó. Csak bemegy vagy kint marad. Egyszerű, mint egy jól lendített pofon.
Fölismerem a magányt, rámosolygok, megemelem a paplant, hogy bebújhasson. Rám nehezedik. Nem sok. Lehűti a kérdéseimet, amik válaszok nélkül maradnak, ahogy szinte mindig. Elengedem őket, oda sem nézek, amikor felszívja a kérdőjeleket is a jajjpiros, kicsit sem szemérmes, nyakig takaró, nyakig tapadó pizsi.
Már a redőny réseit simogatja a rózsaujjú, amikor kinyitom a szememet, lecsúszom, összegömbölyödöm. A kijelzők sötétek, de hallom, ahogy remeg bennük a reggeli üzenet.
Nem érdekel.
Amit tudnom kell, azt elsuttogta nekem az éjszaka.
Nem oltom el az olvasólámpát.
Nem világítok.
És te sem vagy már a fényem.

- Ne! Kérlek, ne!
- Ugyan már királyfi! Minek nézel?