Iszonyú minden angyal

Szeretném kedvesen.

Szeretném úgy, hogy ne fájjon annyira.

Szeretném szépen, elegánsan, méltósággal, csendesen.

Hogy minden tiszta legyen, kristálytiszta.

Hogy minden mondat a helyére kattanjon, pontosan, precízen.

És ne legyenek kérdések, csak praktikus pakolás, ütemezés, vinnivalók, tennivalók, zárnivalók.

Jó?

Lehetetlen!

Rombolni fogok. 

Darabokra hullik mindenem.

Porban úszik a tisztaságom, kínban tocsog a kezem, és ordítani fog, üvölteni fog a csendem.

Merev lesz az arcom. Száraz a szemem, fénytelen, fekete, kő.

Mert már most tudom, hogy ha én kerülök végül a romok alá, ott csak akkor, kizárólag akkor élhetem túl a saját döntésemet, ha mindennél fontosabb lesz az, hogy levegőhöz jussak.

Ennyi?

Gyakorolnom kell!

- Kiálts!

- Minek? Ki hallana engem az angyalok rendjéből?

- Hirtelen a szívére vonna az egyik.

- És belepusztulnék az erősebb lét közelébe.

- Mert iszonyú minden angyal. Tudom.
- Tényleg Rilkében nyomjuk?!
- Jah...