Vigyázni kell a nyelvemre.
Túltolta.
Megint.
Mert a nyelvem mindig szavakat akar formálni. Egyfolytában beszélne, mondatokon töri a fejét, és új asszociációkon agyal, képeket húzna szövegbe, festene, rajzolna, elkenne, kontúrozna, színezne, kitöltene, átmázolna. Nem nyugszik.
De nem csak ez vele a bajom.
A nyelvem ízekért is hisztizik. Mostanában a fűszeres, pikáns, csípős a favorit, kívánós a drága, válogatna, mohón forgatná az újat, cuppogna a kedvenceken, nem engedné lenyelni az édeset, ráfeküdne a különlegesre, még a mentolos, hideg cukor is az övé, csak a keserűvel lehet lenyomni, az elől menekül.
De ha nincs csend néha, ha nincs böjt néha, akkor érzem, nem is csak érzem, biztosan tudom, hogy rosszul leszek.
Összezárom a számat. Szorosan.
Ráülök a kezemre. A teljes súlyommal.
Mert az ujjaim már rég összebratyiztak a nyelvemmel. Ha zárva vannak az ajkak, az még semmire sem garancia. De nem ám.
Szóval.
Nincs szó!
Nem harapok.
Nem veszem a számba, nem nyalom meg, nem forgatom, nem rágom.
Kiköpöm azt is, ami ott sincs, csak valahogy mégis érzem.
Kiöblítem tiszta vízzel, teafa olajos fogkrémet kap, az minden bacit lemészárol, azt írták rá.
A szemem még megbízható.
De már gyanakszom arra is.
Figyelek rohadékok!
Még van agyam.
Remélem.
- "A szelíd nyelv életnek a fája.."
- "A romlott pedig összetöri a lelket..."
- Megy ez nekünk.
- Maradj már csendben!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése