Színtelen lettem.
De szagom még van. Fülledt, meleg, vanília. A bőrömön még édesebb, de kicsit keserű is, pont olyan, amilyennek akarom. Elfedi azt, amit nem lehet megmutatni, amit eltakarok, ami tabu, titok, ami annyira intim, hogy már nem meztelenség, hanem hús.
Ki a bánat kíváncsi a húsomra?
Késő este volt. Megtette ma is, amit kellett. Felnyalábolta, cipelte, oda vitte, megmentette, megvigasztalta, megnyugtatta, gondoskodott arról, hogy ne érezze, ne tudja, hogy közben ő is majdnem belehalt ebbe az egészbe.Most már csak haza kellett jutnia valahogy.Az ablaktörlők vadul dolgoztak, ömlött az ég, ragyogott a fekete aszfalt, a lámpák homályos fényköröket vetítettek a házfalakra, de ő csak azt próbálta látni, hol van az a sáv, amiben maradni kell.De mindig balra húzott a kormány.Igen, van úgy, hogy fékezni kell, indexelni, félre állni. Be kell kapcsolni a sárga villogást, hogy ne dudáljon minden agyhalott, kétdimenziós überokos, és le kell lépni a pedálokról. Úgy kell zokogni, hogy még a sebváltóról is csorogjon a fájdalom, közben pedig minden hangot az ülésekbe nyomjon a német rap mocskosul jó ritmusa. Úgy.Sokáig.Addig, amíg minden víz kijut a kocsin kívüli áradásba.
Csak addig.
- Ezért imádkoztál, ne rinyálj már!!!
- Miért?
- Hogy azt tedd, ami a dolgod!
- Hát, hülyén nézne rám az Úr, ha azért imádkoznék, hogy azt tegyem, ami nem a dolgom...
- Ott a pont.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése