Nem érzem

A vénasszonyok nyara úgy ragyog, ahogy csak egy menyasszony tud. Mintha minden joga meglenne ehhez, bármilyen is a hétköznapokban, hogy most ő legyen a legszebb, a legvonzóbb, a tökéletes nő. Szeretem. Nem ezért.

Azért, mert olyan szánalmas, fájdalmas és megható, amikor valaki azt hiszi, azt akarja hinni, hogy ő éppen most kezdődik el.

- Tökéletes menyasszony voltam. Mondtam már?

- Biztos voltam benne.

Én is ragyogok. 

Nem fehéren, feketén.

Nem az izgatottságtól, hanem a nyugalomtól.

Nem a lehetőségek fénylenek a bőrömön, hanem a lezárás békéje veri vissza az őszi napot, hiába csókolja végig a fény a karomat, meg sem rezdülök.

Nem könnyű.
Minden idegvégződésem érzi a forróságot, nyelem az ősz szagát, a torkom összeszorul, és tompák maradnak a hangjaim.

- Most akkor nem érzel semmit?

- Mindent.
- Az ugyanaz.
- Ugye, hogy érted?
- Mit?